Temetkezési szokások – India
A halál a nyugati ember számára szigorú, gyászos pont, mások az öröklét reményében könnyebben veszik. Indiával kapcsolatban nem lehet „temetkezési szokásokról” beszélni, hiszen az indiai holtak nagy többségét nem temetik, hanem máglyán elégetik, hamvaikat folyóvízbe szórják. Nemcsak a hinduk, hanem a szikhek, dzsainok és párszik nem ismerik a földbe temetkezést, ők a holttestet máglyán égetik el.
A halotti szertartás pontos, részletekbe menő leírását a Hindu halottas könyv, a Prétakalpa tartalmazza, ami Visnu titkos tanítása és a feltevések szerint a IV. századból származik. A mindennapi hindu hitvilág szertartásait a szent hagyomány hatásai alakították ki, a halotti rituálé viszont sok elemet őrzi az ősi védikus hagyományaitól.
Mint minden szokásnak a temetésnek is többféle változata létezik, a holtak kezelésének mozzanatai a hinduk esetében mégis hasonló jegyeket mutatnak.
Amikor meghal valaki, a testét megmossák, haját és körmét levágják. A férfi halottat tiszta fehér, a nőt pedig színes lepelbe csavarják és virágokkal borítják. Az elhunyt legidősebb fia kopaszra nyíratja a haját, és fehér ruhába felöltözve vezeti a gyászmenetet, amely órákig is eltarthat. A férfi rokonság a ravatalt – rajta a holttesttel – a folyóhoz viszik, vagy ha nincs folyó, akkor egy vizes medencéhez, ahol ötször a vízbe mártják. A víz, mint egy szakrális tisztító elem segít a bűnök lemosásában.
Ezek után helyezik a testet a máglyára vagy halottégető tűzhelyre. A meggyújtás után összetörik a ravatalt és azt is a farakásra dobálják. Az aranyszállal átszőtt felső takaróleplet leveszik a holttestről, a szájába kenőcskeveréket tesznek. A máglyára szantálforgácsot kennek és legidősebb fiú meggyújtja a tüzet.
A holttest hozzávetőleg két óra alatt ég el. A hamvasztás befejeztével – ha szükséges – az elsőszülött szétzúzza az épen maradt koponyát, hogy apja lelke szabadon távozhasson. A hamut és a megmaradt csontokat a ceremónia vezetője urnába helyezi és átadja a családnak. Ők a halottégetés utáni negyedik napon egy új szertartás keretében a folyóba szórják.
A Gangesz parti Váránászíban a megszabadulás városában a Mankárnika-ghát (lépcsősor) az egyik legősibb és legszentebb hely.
Ha itt égetik el valaki holttestét, a hagyomány szerint biztosan kikerül az újjászületések láncolatából. A Gangesz-parti paloták és házak meredeken magasodó fala mentén szantálfa rakások vannak állandóan felhalmozva. Egy fontos ember temetésén csak a fa 10 000 rúpiába kerülhet, ami a szegények számára megfizethetetlen összeg. Mivel gyakran nem tudják elégetni teljesen a holttestet így nem csak hamvak, hanem félig elégett testek is kerülnek a folyóba. Ha annyira szegény a család, hogy a minimális fára sincs meg a pénze, akkor a holttestet lábbal délnek a folyóra bocsátják. A csecsemők és gyermekek, szent embere, bráhmanák és szannjászik valamint terhes nőt holttestét sem égetik el, hanem ceremónia nélkül a földbe temetik vagy ezeket is a folyóra engedik.
Indiában sok ragyogó műemlék található, ennek ellenére síremlékeket csak elvétve találunk. Kivételt képeznek a nagy szentek vagy tanítók, akiknek a földi maradványait sóba ágyazva temetik el, emlékükre olykor díszes sírkápolnákat emelnek a holttest fölé.